9. fejezet

Sziasztok pajtik! :)

Elég hamar meghoztam a következő fejezetet és ez egy bizonyos személynek köszönhető. Vicky Besmartnak. Aki sürgette hogy megírjam! És nagyon köszönöm neki és az összes többi olvasómnak, hogy várjátok mindig a folytatást! Mellesleg már mindjárt eléjük a +1000 megtekintést.
Nagyon köszönöm nektek! :)
A kinézetről meg annyit, hogy megváltoztattam, mert rendeltem egy fejlécet, így hamarosan az is lesz. Vélemény az új kinézetről? :)

9. fejezet

 

 

 

... Remegett a kezem, érzem ahogy kicsúszik a kezemből a telefonom és egy reccsenéssel leesik a parkettára. Mozdulni sem bírtam...

 

 

     A szívem összeszorult, azt hittem megfulladok. Túl kevés volt a levegő. Forgott velem a világ. Rohanni akartam, addig amíg össze nem esek.

     - El! Jól vagy? - jött ki a zajra a  nappaliból Lara. A hangja messzinek tűnt, mintha 5 km-re lennénk egymástól és úgy beszélne hozzám.

      Mint aki meg sem hallottam, úgy rohantam ki a sötétedő ég alá. Jóleső meleg szellő csapota meg az arcomat. Futottam a lábaim a maga útjukat járták. Nem engedtem, hogy elralkodjon rajtam a fáratság, csak futottam. Szemeimet égették a könnyek.

      Berontottam a táncsuliba és köszönés nélkül téptem fel annak a próbaterem ajtaját, ahol táncoltam. Lerogytam a fal mellett és kezembe temettem az arcomat.

 

     A nagyi meghalt. Hogy lehet ez? Hiszen mikor eljöttem semmi baja nem volt. Most meg... Nem bírtam tovább visszatartani a kitörő zokogásomat. Csak úgy áztatták arcomat a meleg könnycseppek.

     Nem hiszem el! A szeretteim úgy halnak meg mellettem, mintha ez egy folyamat lenne. A régi sebeim újra felszakattak és még jobban zokogtam. Először a szüleim aztán meg a nagyi. Én ezt nem bírom!

     Nem érdekelt ebben a pillanatban semmi, csak, hogy hadd láthassam őket. Bármit megadnék érte. Csak egyszer. Hogy megköszönjek nekik, mindent amit tettek értem. Anyáéknak, hogy felneveltek, a jóra tanítottak, nem kényeztettek el és még sorolhatnám. A nagyinak pedig, hogy ott volt mellettem, mindig jókedvre derített és, hogy segített nekem bármiről legyen is szó.

     Fáj, hogy el sem búcsúzhattam tőlük. Hogy nem tölthettem velük több időt. És, hogy nem lehettem ott a nagyi mellett.

     Azt már nem hallottam, hogy mi történt a nagyival. A ,,halál" szónál sokkot kaptam. A legönzőbb szó a világon. Úgy ragadja el az embereket, mint aki csak magának akarja őket. Egy szó, amely rombba döntiaz embereket. Csak egyszer kell kimondani és már emberhadakat kényszerít sírásra.

      Összerogyva ültem a fal mellett és így sírtam ahogy még soha.

      Visszaemlékeztem mindenre ami a nagyival kapcsolatos emlékem volt. Mikor 10 éves voltam és titokba adott nekem egy csokit. Mikor nála aludtam és minden este mesélt nekem... És végül mikor minden este, 1 hónapon keresztül, dúdolászott és simogatta a hátamat, hogy el tudjak aludni a szüleim balesetéről szóló rémálmok miatt...

 

*** Harry szemszöge ***

 

 

     Komolyan mondom ezek úgy tudnak szövetkezni, mint az öreg nénik. Hogy lehetttem ilyen b*lf*sz, hogy elhittem nekik, hogy interjúra jövünk?

     El nagyon nem akarta, hogy itt legyek. Most is kint van és popcornt csinál. Amit mondott a Starbucksban abban a gáz, hogy teljes mértékben igaza volt. Tényleg azzal a dumával szoktam csajozni és mindig be is jön. Egyszer sem utasított vissza úgy valaki, mint El. Mondjuk ehhez az is hozzájárult, hogy Harry Styles vagyok. Ezzel a névvel éltem is. És ez bánt a legjobban. Hirtelen elkezdett rezegni egy telefon a dohányzóasztalon és meszólalt Ed Sheerentől a Give Me Love című szám. Nekem is ez az egyik kedvenc számom tőle. Élőbe meg még jobb.

     - El, telefon! - kiabálta Lara és a kezébe vette a telefont. El berohant a nappaliba és kivette Lara kezéből a készüléket, majd visszament a szomszédos helyiségbe a konyhába.

      Pár perc elteltével egy reccsenésre lettünk figyelmesek, mely a konyhából jött. Lara felugrott és kisietett Elhez. Mi is követtük.

      - El! Jól vagy? - kérdezte Lara aggódóan miközben a konyha felé tartottunk.

      El ott állt kővé dermedve. A telefonja a parkettán hevert betört képernyővel. Maga elé meredt és fájdalom csillogott a szemeibe. Mint aki meg sem halotta a kérdét, úgy rohant ki a lakásból.

      Ekőözben Lara zsebében is megcsörrent a telefonja. Már éppen rohant volna El után, de előtte felvette.

     - Haló?

     - Szia anya! Mond!

     - Mi???? Úristeeeen... nem lehet, hogy félrehallottad a nevet? - elfehéredett az arca miközben beszélt az anyukájávan. Most már nagyon aggódok, hogy mi történhetett. Muszáj megtalálnunk Elt. Nem akarom, hogy bármi baja essen.

     - Nem, nem kell! Nem akarom, hogy elveszítsétek az állásotokat! Megoldjuk. - könny csillogott a szemébe.

     - Jó rendben. Sziasztok. - szólt még bele utoljára Lara majd letette.

     Csak állt ott és láttam, hogy elhomályusol a tekintete. Majd megjelentek az első könnycseppek is.

    - Mi történt? - ment oda hozzá zayn majd megölelte.

    - El... - a sírástól elcsuklott a hangja. - El nagymamája meghalt. - temette bele arcát Zayn mellkasába. - Muszáj megtalálnunk Elt! - emelte föl ránk tekintetét és letörölte könnyeit.

     - Van valami ötleted hova mehetett? - kérdezte meg tőle Niall.

     - Nem, nincs. nem ismer itt senkit. És még nem is vezettem körbe a városba.

     - Váljunk szét és úgy keressük! - adta az ötletet Louis.

     - Jó. Szeretnéd, hogy veled menjek? - nézett Lara szemébe Zayn.

     - Igen, az nagyon jó lenne. Köszönöm. Akkor mi megnézzük a parkba, ti meg menjetek a város felé. - adta ki a parancsot Lara.

     - Nekem van egy ötletem! Majd hívlak titeket, ha megtaláltam! - a táncsuli! Csak ott lehet. Remélem nem tett magába kárt.

    - okés, akkor értesítjük majd egymást. - mondta Zayn majd mindannyian kiléptünk az estébe. Szétváltunk és a táncsuli felé vettem az irányt. Rohantam, sőt szintem már repültem annyira futottam. Göndör fürtjeim  a nyakamhot tapadtak. Mint ahogy a pólóm is a hátamhoz. Végre megérkeztem és beléptem a táncsuli ajtaján. Sírásra lettem figyelmes. Gyorsan a hang irányában siettem és akkor megláttam Elt. Ott ült és zokogot. Odasiettem hozzá és átöleltem.

     - Sssssssss, semmi baj! - próbáltam nyugtatgatni. Nekem dőlt és a mellkasomba furta a fejét. Egyik kezemmel a hátát simogattam a másikkal elővettem a telefonom és küldtem egy SMS-t, hogy megtaláltam.

     - Gyere, menjünk haza. Jó? - bólintott majd talpra állítottam. Elég nehezen tudott járni, így a karjaimba vettem. Pihekönnyű volt, szinte meg sem éreztem a súlyát. éreztem, hogy a pólómat átáztatja a könnyeivel.

     Útközben egyszer csak abba maratt a sírás és helyébe lépett az egyenlets szuszogás. Lenéztem a kezembe tartott Elre, akinek szemei be voltak csukva.

     A ház ajtaját nagy nehézségek árán tudtam csak kinyitni.

     - Na végre! - jöttek elém mind az öten.

     - Csendbe! Alszik. felviszem a szobájába és lefektetem ( nem ám rosszra gondolni :) szerk. megj. ).

     - Jó. És azt bezséltük a fiúkkal, hogy maradhatnátok éjszakára. - mondta Lara és káttam a megkönnyebülést az arcán mikor meglátta kezeim közt unokatesóját.

     - Rendben. - mondtam és elindultam a lépcső felé. Felmentem és csak akkor döbbentem rá, hogy nem tudom melyik a szobája. A legutolsó ajtó elé mentem ami ki volt nyitva. Rögtön árulkodott róla, hogy az El szobája. Beléptem és óvatosan letettem az ágyra. De nem tudtam, mert görcsösen szorította a pólóm végét. Mikor leakartam fejteni kezét elkezdett mocorogni.

     - Ne! Maradj kérlek. - még mindig csukva volt a szeme és úgy beszélt hozzám. Mit tehettem volna? Kicsitt arrébb tettem és befeküdtem mellé. Átkaroltam ő meg szorosan hozzám bújt. Hihetetlenül jó érés volt. Így nyomott el az álom, hogy karjaimba tarthatom azt a lányt, aki tetszik nekem.

 

 

 

Kommizni ér meg feliratkozni is!!! :)