1. fejezet

Sziasztok!

Itt van az első fejezett. Kicsit furi lett meg rövid, na de mindegy! Remélem tetszik! Meg depressziós is az eleje! :)

1. fejezet

    Már egy hónapja, hogy a szüleim meghaltak egy autóbalesetbe. Azt hittem, sőt még mindig azt hiszem, hogy miattam történt minden. Azon az éjszakán én otthon voltam és nagyon unatkoztam, mivel anyáék elmentek egy jótékonysági estre. Én meg amilyen türelmetlen vagyok és amennyire unatkoztam ( nem mintha Bostonba nem lehetne mit csinálni! ) felhívtam őket, hogy hol vannak már. Ők meg azt hitték, hogy valami baj történt és siettek haza. Már félúton voltak, mikor beléjük rohant egy kamion. Azóta minden nap minden egyes percében megkérdezem magamtól, hogy miért csináltam. Hiszen voltak barátaim is, sőt egy pasim is akiket felhívhattam volna unatkozás ellen. De nem tettem, helyette anyáékat rángattam vissza és meg is lett a következménye. 

    Nincsen olyan nap, hogy ne sírjak egy olyan bő egy órát. Olyankor bebújok az ágyamba, magamra zárom az ajtóm és csak sírok és sírok míg el nem állnak a könnyeim. 

    A szüleim halála után a nagyihoz költöztem. 

  

( a szobám otthon )

( a szobám a nagyinál )

A barátaim elpártoltak tőlem. Ebben az egy hónapba teljesen magamba zárkóztam, senkit sem engedtem vissza magamhoz, még Jaket sem, a pasimat. Őt is  olyan hidegen toltam el magamtól, mint a legjobb barátnőimet, Clarat és Shamantát. Így magányosan emésztettem fel magamba a düht, mely tombolt bennem és persze a végtelen szomorúságot is. Pedig igazán jól esett volna néhány ölelő kar, ami megnyugtat és érzékelteti velem, hogy nem vagyok egyedül. De csak saját magamnak köszönhetem, hogy mindenkit hidegen hagy. 

    Egyetlen egy dolog volt ami a barátaim kívül még felvídítot. A tánc. Az ami ott volt nekem mindig. Egy csapatba táncoltam. Sok versenyt nyertünk meg, de még sem azt mondom, hogy a legjobb vagyok. 7 éves korom óta táncolok, akkor írattak be balettra a szüleim. Aztán társas táncoltam az iskolába ahol alap fokon elég jól megtanultam. De eközben hip-hopra is jártam. Egyszóval jóformán mindenféle táncot eltudok táncolni. Régebben mindig azt játszottuk barátnömmel,hogy tánctanárok vagyunk. Már nagyon régen nem táncoltam egyetlen lépést sem. Hiányzik. Nagyon.
    Ebben az egy hónapba rájöttem arra, hogy milyen ember is vagyok. Végig pörgettem magamba az egész életemet. Elejétől végéig. Amikor például kiskoromba apával fagyit ettünk jól összepiszkítva magunkat. Ezeknek az emlékek hatására mindig csak még jobban eltörött a mécses. Ha valamit megláttam a nagyi házába ami apáékra emlékeztetett, felrohantam a szobámba, hanyat dőltem az ágyamon és csendesen sírtam. Persze a nagyi ilyenkor hagyott és nem kezdett el beszélgetni velem, mert tudta hogy az a legjobb ha békén hagy.

    Egy hónap elteltével rájöttem, hogy ha így megy tovább kórházba kötök ki a sok sírás miatt. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy lezárom magamba az egészet és nem fogok sírni. Mivel nyár van, nincs iskola. Próbálok újra kapcsolatot teremteni a barátaimmal és Jakevel, de őket már nem érdeklem. Valamelyik nap felhívtam Shamantát. Elégé ideges voltam és még az is rombolta az önbizalmamat, hogy már egy hónapja is beszéltem vele, pedig keresett, de én fel sem vettem a telefonomat. És bekövetkezett az amitől féltem.

    - Hallo, ki az? - vette föl a telefont Shamanta olyan 2 perc után. Nem tudom miért kérdezte, hogy ki vagyok, hosz benne van a telefonszámom a telefonjába. Vagy legalábbis benne volt.

    - Szia, itt Ellisabeth. Tudunk beszélni? - szóltam bele félénken a telefonba. 

    - Szia, öhmm most nem tudok, de majd beszélünk. - mondta bele zavarodottan. Tudtam, hogy csak le akar rázni és valójába később sem fog majd megkeresni.

    - Ohhhh, jó akkor szia, és Esh? - Shamantával már nagyon rég óta a legjobb barátnők vagyunk és én Eshnek hívom.

    - Igen?

    - Sajnálom és... szeretlek. - mondtam bűnbánóan. Nem akartam elveszíteni a legjobb barátnőmet. Sajnos már megtörtént.

Nem válaszolt, csak letette a telefont. Azóta sem keresett engem senki a régi barátaim közül. 

    Egyedül a nagyival oszthatom meg a gondolataimat. Csak ő maradt nekem, ja meg persze az unokatestvérem Lara, akivel a baleset előtt nagyon jól kijöttem. Imádtam náluk lenni. De mostanában egyáltalán nem is voltam ott. Pedig az az a hely ahol meg tudok nyugodni. Eddig mindig ott sikerült. Igaz nem a szomszédba laknak ( Londonba ), de eddig anyáékkal mindig elmentünk egy-egy hétvégére. Lara egy nagyon jófej csaj, akinek meg van a maga stílusa. Kimondja a véleményét, akkor is ha azzal megbántja az embereket. Egyszer beszéltem vele ebben a hónapban, akkor is csak azért, hogy elmondjam neki ezt a barátok dolgot. Hát mit ne mondjak, elégé lehordta őket mindennek. Ő egyáltalán nem engem okolt amiért elpártoltak tőlem. Ellenkezőleg. Pont az, hogy őket hibáztatta, azzal hogy ilyen helyzetekbe mellettem kellett volna állniuk, akár elküldöm őket, akár nem. Azt hiszem ez a beszélgetés volt rám nagy hatással. Ettől döntöttem, úgy, hogy abba hagyom az önmarcangolást és új életet kezdem, tiszta lapokkal. Ezen az éjszakán aludtam rémálom nélkül, teljesen nyugodtan. Ekkor még nem tudtam mit tervez a nagyi...